Bénédiction
Lorsque, par un décret des puissances suprêmes,Le Poète apparaît en ce monde ennuyé,Sa mère épouvantée et pleine de blasphèmesCrispe ses poings vers Dieu, qui la prend en pitié :
- " Ah ! que n'ai-je mis bas tout un noeud de vipères,Plutôt que de nourrir cette dérision !Maudite soit la nuit aux plaisirs éphémèresOù mon ventre a conçu mon expiation !
Puisque tu m'as choisie entre toutes les femmesPour être le dégoût de mon triste mari,Et que je ne puis pas rejeter dans les flammes,Comme un billet d'amour, ce monstre rabougri,
Je ferai rejaillir ta haine qui m'accableSur l'instrument maudit de tes méchancetés,Et je tordrai si bien cet arbre misérable,Qu'il ne pourra pousser ses boutons empestés ! "
Elle ravale ainsi l'écume de sa haine,Et, ne comprenant pas les desseins éternels,Elle-même prépare au fond de la GéhenneLes bûchers consacrés aux crimes maternels.
Pourtant, sous la tutelle invisible d'un Ange,L'Enfant déshérité s'enivre de soleil,Et dans tout ce qu'il boit et dans tout ce qu'il mangeRetrouve l'ambroisie et le nectar vermeil.
Il joue avec le vent, cause avec le nuage,Et s'enivre en chantant du chemin de la croix ;Et l'Esprit qui le suit dans son pèlerinagePleure de le voir gai comme un oiseau des bois.
Tous ceux qu'il veut aimer l'observent avec crainte,Ou bien, s'enhardissant de sa tranquillité,Cherchent à qui saura lui tirer une plainte,Et font sur lui l'essai de leur férocité.
Dans le pain et le vin destinés à sa boucheIls mêlent de la cendre avec d'impurs crachats ;Avec hypocrisie ils jettent ce qu'il touche,Et s'accusent d'avoir mis leurs pieds dans ses pas.
Sa femme va criant sur les places publiques :" Puisqu'il me trouve assez belle pour m'adorer,Je ferai le métier des idoles antiques,Et comme elles je veux me faire redorer ;
Et je me soûlerai de nard, d'encens, de myrrhe,De génuflexions, de viandes et de vins,Pour savoir si je puis dans un coeur qui m'admireUsurper en riant les hommages divins !
Et, quand je m'ennuierai de ces farces impies,Je poserai sur lui ma frêle et forte main ;Et mes ongles, pareils aux ongles des harpies,Sauront jusqu'à son coeur se frayer un chemin.
Comme un tout jeune oiseau qui tremble et qui palpite,J'arracherai ce coeur tout rouge de son sein,Et, pour rassasier ma bête favorite,Je le lui jetterai par terre avec dédain ! "
Vers le Ciel, où son oeil voit un trône splendide,Le Poète serein lève ses bras pieux,Et les vastes éclairs de son esprit lucideLui dérobent l'aspect des peuples furieux :
- " Soyez béni, mon Dieu, qui donnez la souffranceComme un divin remède à nos impuretésEt comme la meilleure et la plus pure essenceQui prépare les forts aux saintes voluptés !
Je sais que vous gardez une place au PoèteDans les rangs bienheureux des saintes Légions,Et que vous l'invitez à l'éternelle fête,Des Trônes, des Vertus, des Dominations.
Je sais que la douleur est la noblesse uniqueOù ne mordront jamais la terre et les enfers,Et qu'il faut pour tresser ma couronne mystiqueImposer tous les temps et tous les univers.
Mais les bijoux perdus de l'antique Palmyre,Les métaux inconnus, les perles de la mer,Par votre main montés, ne pourraient pas suffireA ce beau diadème éblouissant et clair ;
Car il ne sera fait que de pure lumière,Puisée au foyer saint des rayons primitifs,Et dont les yeux mortels, dans leur splendeur entière,Ne sont que des miroirs obscurcis et plaintifs ! "
Áldás
Midőn, felsőbb Erők titkos Parancsa folytán,a Költő idejött az únott föld fölé,rémülten anyja, és vad átkokat sikoltvánemelte ökleit a szánó Ég felé:
"- Ah, inkább viperát táplálni anyatéjjel,mintsem megszülni egy ilyen boldogtalant!Legyen megátkozott a kurta kéjü éjjel,mikor a Büntetés méhemben megfogant!
Mivel szegény uram utálatára engemszemelt az asszonyok között ki Fátumod,s mert nem lehet e szörny korcsot a tűzre vetnem,mint aki egy gonosz levélkét lángba dob:
sujtó gyülöleted átkozott eszközérehárítom iszonyú nyilait vissza háts annyi gáncsot vetek e gáncsos csemetérehogy ne hajthassa ki fertőzött bimbaját!"
Így nyeli habjait sötét indulatának,s nem értve az örök terveket, rakja márgyehenna fenekén a zord máglyát magának,mely az embertelen anyák bűnére vár.
De a kitagadott gyermek egy égi dajkagondjain Nap felé sudárként felszökell,s bármit harap foga, és bármit iszik ajka,piros nektárra és ambróziára lel.
Játszik a széllel és a felhőkkel beszélget,ittasan a kereszt útján dalolva jár,s a Szellem, aki ily szent vándorlót kisérgetsír rajt, hogy oly vidám, mint erdei madár.
S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné,vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van akigyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetnés kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki.
Szája számára szánt borába, kenyerébevan aki rút hamut s undok köpést kever,magát átkozza, ha lépte nyomába lép be,s amihez ér, csinált undorral dobja el.
Asszonya így kiált, a nyilt uton kiállván:"Ha már imádni tart méltónak a bolond,legyek számára mint vérivó régi bálvány,milyent a balga hit hajdan aranyba vont!
Aranyt kivánok én, s a tömjén, mirrha, nárduskincsét, a húst, a bort, a térdhajtásokat,s büszkén bitorlani, amint előmbe száll dússzivéből, mit a szív csak istenének ad.
S ha már lelkemnek e játékot nincs türelmefolytatni: ráteszem gyönge s erős kezemés körmöm, mely olyan mint a Hárpia körme,utat tör majd meleg szivéig véresen.
Mint egy kis madarat, ki egyre piheg, él még,kezem bolond szivét melegen tépi kis hogy eloltsam vele kedves kutyámnak éhét,a porba megvetőn dobom le majd neki!"
- De a Költő nyugodt; fényes trónt lát az égenés áhitatosan emeli kezeit.A lelki szent tüzek ragyogva nyilt szivébena durva nép dühét előle elfedik.
"Légy áldott, Istenem, ki a fájdalmat adtad,mint piszkosságaink legjobb orvosszerét;legjobb Esszenciát, és leghatékonyabbat,szent kéjre edzeni erősek erejét!
Tudom, ki Úr vagy a szent légiók sorában,őrzöl te egy helyet a költőnek is ott,s a Fények és Erők és Trónok táborábantartandó örökös ünnepre meghivod.
Tudom, a Fájdalom az egyetlen nemesség,amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el;s hogy az én misztikus koronám megszövessék,minden világok és idők gyémántja kell.
De vesztett ékei a régi Palmyrának,a tenger gyöngyei, a bányák dús ere,nem volna dísz elég e tiszta koronának,bár a Te bölcs kezed foglalná is bele:
mert nem lesz benne más, mint az Ős Sugaraknakörökszent tűzhelyén merített tiszta fény,amelynek halavány tükörképe ragyog csaka legégőbb szemű halandóknak szemén!"
Binecuvântare
Cînd printr-un decret al voilor supreme,Poetul apăru în lumea plictisită,Lăuza-nfricoşată şi plină de blasfeme,Pe Dumnezeu l-atacă şi spune îngrozită:
- De ce n-am fătat oare de şerpi o colcăialăDecît să alăptez acestă zeflemea!Să fie blestemată plăcerea nopţii-n careÎn burtă am primit chiar ispăşirea mea!
Pentru că m-ai ales pe mine-ntre femeiSă fiu însuşi dezgustul bărbatului meu trist,Şi nu pot aţîţînd chiar focului scîntei,Ca pe-un bilet s-azvîrlu acest monstru bicisnic.
Voi face să ţîşnească ura ce mă apasăPe-unealta blestemată de-a tale răutăţi,Şi-acest copac mizer voi face să trozneascăPentru a nu plezni bobocii săi ciumaţi.
Astfel ea îşi înghite şi balele de ură,Ne-nţelegînd deloc proiectele eterne,Şi singură aţîţă la mesele de zgură,Pe măcelarii dornici de crimele materne.
Însă sub ocrotirea ascunsă-a unui Serafim,Copilul nedorit se-mbată cu lumină,Ambrozia o gustă şi chiar nectarul înFiece dumicat apropiat de gură.
Cu vîntul el se joacă, cu norii el glumeşte,Vorbindu-le ameţeşte despre al Crucii drum,Iar Duhul, ce-n calvaru-i mereu îl urmăreşte,Plînge văzîndu-l vesel ca pasărea din scrum.
Şi cei la care ţine, toţi îl privesc cu teamă,Mai mult, prinzînd curaj de uşurinţa sa,Să-şi facă încercarea de forţă animalăCaută, pentru-ai smulge un plîns, pe cineva.
În pîinea şi în vinul cu care-şi umple gura,Ei mestecă cenuşa cu un murdar scuipat,Şi ipocriţi aruncă tot ce-i atinge mînaŞi-apoi se-nvinuiesc că l-au împiedicat.
Iară femeia lui se vaietă prin pieţe:-Pentru că el m-adoră găsindu-mă frumoasă,Eu mă voi transforma în zeu cu două feţe,Ca să-mi îmbrace-n aur fiinţa mea întoarsă.
Şi mă voi ghiftui cu mir şi cu tămîie,De plecăciuni, de carne şi de vin,Pentru a şti de pot în inima ce-admiră,Să calc rîzînd omagiul cel divin!
Şi cînd m-oi plictisi de-aşa nelegiuiri,Pe el voi pune mîna robustă şi gingaşăŞi unghiile-asemeni cu ghearele de zbiri,Vor şti spre-a sa inimă o cale să-şi croiască.
Şi ca pe-o păsăruică ce tremură de frică,Din piept eu o voi smulge şi înecată-n sînge,Pentru a-mi sătura căţeaua favorită,În faţă i-o voi pune, cu balele s-o spurce!"
Dar înspre Ceruri ochiul îi vede-un tron splendid,Senin el îşi ridică şi braţele pioase,Şi-enormele sclipiri din spiritu-i lucid,I-ascund înfăţişarea mulţimii furioase.
Slăvit să fii Tu Doamne ce dărui suferinţăCa un divin remediu la josnicia noastră,Ea este cea mai pură, ingenuă esenţă,Celor puternici dînd plăcere luminoasă!
Eu ştiu că Tu păstrezi un loc pentru PoeţiPe fericita treaptă a sfintei Legiuni,Ei vor înnobila festinul ce-l repeţi,În Tronuri şi Virtute şi Dominaţiuni.
Eu ştiu că suferinţa e unica nobleţeÎn care nu muşcăm nici din pămînt sau iad,Şi pentru împletirea cununii mele dese,Prin orice lumi sau timpuri eu trebuie să cad.
Pierdutul giuvaer al anticei Palmyre,Metale neştiute şi perlele din mare,De mîna Ta lucrate, nu au putut să-ndure,Această diademă cu strălucire tare.
Ce nu ştie să facă decît lumină clară,Iscată din lăcaşul razei primordiale,Şi pentru care ochii făpturii pieritoareSînt numai o oglindă obscură şi neclară!
祝福
当诗人奉了最高权威的谕旨出现在这充满了苦闷的世间，他母亲，满怀着亵渎而且惊悸，向那垂怜他的上帝拘着双拳：
——“呀！我宁可生一团蜿蜒的毒蛇，也不情愿养一个这样的妖相！我永远诅咒那霎时狂欢之夜，那晚我肚里怀孕了我的孽障！
既然你把我从万千的女人中选作我那可怜的丈夫的厌恶，我又不能在那熊熊的火焰中象情书般投下这诛儒的怪物，
我将使你那蹂躏着我的嫌憎溅射在你的恶意的毒工具上，我将拼命揉折这不祥的树身使那病瘵的蓓蕾再不能开放！
这样，她咽下了她怨毒的唾沫，而且，懵懵然于那永恒的使命，她为自己在地狱深处准备着那专为母罪而设的酷烈火刑。
可是，受了神灵的冥冥的荫庇，那被抛弃的婴儿陶醉着阳光，无论在所饮或所食的一切里，都尝到那神膏和胭脂的仙酿。
他和天风游戏，又和流云对话，在十字架路上醺醺地歌唱，那护他的天使也禁不住流涕见他开心得象林中小鸟一样。
他想爱的人见他都怀着惧心，不然就忿恨着他那么样冷静，看谁能够把他榨出一声呻吟，在他身上试验着他们的残忍。
在他那份内应得的酒和饭里，他们把灰和不洁的唾涎混进；虚伪地扔掉他所摸过的东西，又骂自己把脚踏着他的踪印。
他的女人跑到公共场上大喊：“既然他觉得我美丽值得崇拜，我要仿效那古代偶像的榜样；象它们，我要全身通镀起金末。
我要饱餐那松香，没药和温馨，以及跪叩，肥肉，和香喷喷的酒，看我能否把那对种灵的崇敬笑着在这羡慕我的心里僭受。
我将在他身上搁这纤劲的手当我腻了这些不虔敬的把戏；我锋利的指甲，象只凶猛的鹫，将会劈开条血路直透他心里。
我将从他胸内挖出这颗红心，象一只颤栗而且跳动的小鸟，我将带着轻蔑把它往地下扔认我那宠爱的畜牲吃一顿饱！”
定睛望着那宝座辉煌的天上，诗人宁静地高举度数虔敬的双臂，他那明慧的心灵的万丈光芒把怒众的狰狞面目完全掩蔽：
——“我祝福你，上帝，你赐我们苦难当作洗涤我们的罪污的圣药，又当作至真至纯的灵芝仙丹修炼强者去享受那天都极乐！
我知道你为诗人留一个位置在那些圣徒们幸福的行列中，我知道你邀请他去躬自参预那宝座，德行和统治以至无穷。
我知道痛苦是人的唯一贵显永远超脱地狱和人间的侵害，而且，为要编织我的神秘冠冕，应该受万世和万方顶礼膜拜。
可是古代“棕榈城”散逸的珍饰，不知名的纯金，和海底的夜光，纵使你亲手采来，也不够编织这庄严的冠冕，璀璨而且辉煌，
因为，它的真体只是一片银焰汲自太初的晶莹昭朗的大星：人间凡夫的眼，无论怎样光艳，不过是些黯淡和凄凉的反映！”