Koletis ja tema ilu (Kauge, kadunud arm)
(Kauge, kadunud arm)
Puudelt on langenud lehedPilvedelt vihmapiisadKogu see valu on mulle tappev
Kaugusse läevad sinu sammudPisaraisse mattunud mälestusedSee ilu tapab mind
Oh, kas sa hoolidMul on ikka veel tunded sinu vastuNii ärkvelMis peaks olema lõppenud, on ikka siin
Ma kardan, et ei leia eal kedagiMa tean, et minu suurim piin on alles tulemasMe leiame üksteist pimeduses taas, ma teanMinu ammu kadunud armastust
(Üks öö veel elada)
Turvaliselt eemal maailmastUnelmas, ajatus ruumisLaps, silmis unistav pilkEma peegel, isa au
Sooviksin, et saaksin tulla tagasi su juurdeJälle kord tunda vihmaSadamas mu seesPuhastades ära mind kõigest, milleks olen muutunud
Mu kodu on kaugel ent ülejäänu on siinsamasMinu ammu kadunud armastusega, musta roosi allSa ütlesid, et mul on hundi silmadOtsi neid ja leia koletises ilu
Kõiki minu laule saab luua vaid suurimast valustIga rida võib sündida vaid suurimast soovistMa sooviksik, et mul oleks üksainus öö veel elada
Pühak õnnistas mind, jootis mind sügavaltSülitades välja meeleheite minusEnt patustaja ikka raputab tuhandet pühakutJagades sama põrgut minuga
Kaineim valik ses segases maailmasHoia eemale koletisest end naudi pidusööki, mida ta pakub
(Christabel)
"Oh, kallis Christabel. Jaga minuga oma luulet. Sest tean, olen nukk ses vaikses lavastuses. Olen poeet, kel läks luhta oma ainus näidend. Surnud Poiss, kes ei suutnud viimast rida kirjutada ühelegi oma värsile.
A fenevad szépsége
(Rég elveszett szerelem)
A fák elhullatták leveleiket,A felhők könnyeiket/vizeiket,S mindezen terhek megölnek engem.
A távolság homályba borítja utad,A könnyek az emlékeidet,S mindez a szépség megöl engem.
Oh, érdekel még téged,Mit még irántad érzek?Tisztában vagy vele,Minek kell elvesznie?
Félek, hogy sosem találok senkit.Tudom, legnagyobb fájdalmam még hátravan.Meg fogjuk lelni egymást a sötétben,Rég nem látott szerelmem.
(Még egy éjszakát élni)
Biztonságban, rejtve a világ elől,Egy álomban, egy időtlen tartományban.Egy gyermek, álmodozó tekintetű,Anyja tükre, apja büszkesége.
Bárcsak visszatérhetnék hozzád,Bár érezhetném még egyszer az esőt,Ahogy mélyen belém hull,S megtisztít mindentől, amivé lettem.
Otthonom oly messze, de minden más oly közel hever,Rég elveszett szerelmem a fekete rózsák alatt.Azt mondtad, szemeim mint a farkasé.Kerestem őket, és megleltem a fenevad szépségét.
Minden dalomat a legnagyobb fájdalmak alkották,Minden egyes versszak legnagyobb vágyaimból született.Bárcsak lenne még egy éjszakám élni.
Egy szent megáldott engem, mélyen átitatott,Kivetette belőlem a szenvedést.A bűnöst, ki megerőszakol 1000 szentet,Vesd ugyanabba a pokolba, mint engem.
A legépelméjűbb választás az őrült világban...Félj a fenevadtól, de élvezd a lakomát, mivel megkínál.
(Christabel)
"Oh, drága Christabel. Oszd meg velem versed.Mert tudom, én csak egy báb vagyok ebben a néma színjátékban.Egy költő vagyok, ki belebukott legjobb játékába.Egy halott fiú, aki egyik verséhez sem volt képesBefejezést írni."