Árpádházi Margit Balladája
Néztem az égen kirajzolódó görög éjszakátCsillagfény tengerébenJó uram koldusként, vakon kereng aHatalmas várnak börtönébenHová vet sorsom, hiába kérdemZsoldosok dúlását meg sem értemÚj hajnal fénye virrad- e még rám?Vagy becstelenség?Kolostor- magány?
Látom, a szolganép kínhalált haltA kincseket adná elő a hadnakRészeg tivornya lármája zajlik, a prédánKarddal összemarakodnakHová vet sorsom, hiába kérdemSzép Szülőföldemtől messze tértemÓrák a percek, tán végzetem várVagy becstelenség, kolostor- magány
Zászlók lobogtak, és kürt hangja szóltCsillagok hulltak, császár vére folytGyűlölettel harsant köznép szavaA Szent Palotába lázadás hatoltHíveid, Császárné, elfogytanakMentsd puszta életed, óvd meg MagadA zárda mélyén, ha sorsod fordulMajd újra a trónról hallatszik szavad
Kérlek, Öregisten, áraszd meg a vizet!Apám ajtajáig vigyen el engemet!Vigyen el engemet szép szülőhazámbaLelkemnek e földön nincsenNyugovásaNem lész nyugovása lelkemnek e földönTág rónára vágynék, sVár aranyos börtönSegíts, Öregisten! Áraszd meg a vizet!Puszta szél hazába vigyen el engemet!